Ha nagyon magával ragad egy könyv, az vagy maga a történet, vagy a szöveg, a stílus miatt van.
Cheryl Strayed könyvénél mind a kettő érvényes.
Annak ellenére, hogy nem számíthatunk fergeteges kalandokra, nincsenek is, nagyon érdekes a cselekmény.
Egy hosszú út, a szónak minden értelmében. Ezer mérföldet mond a könyv alcímében, de valójában 1100 mérföldet gyalogolt, azaz 1770 kilométert.
Nem tudott talpraállni az édesanyja halála okozta gyászból, megjárt minden mélységet: válást, függőséget, könnyelmű, futó kapcsolatokat, majd úgy döntött, végigmegy a Pacifikus Túraösvényen.
Azt hitte fel van rá készülve, persze nem volt. Nem edzett, nem olvasott róla eleget, túl nagy volt a csomagja, túl kicsi a cipője és kevés a pénze.
Ahogy elmeséli, persze, felmerül a kérdés: lehet-e egyáltalán kellőképpen erre felkészülni?
Rettentő elszántsággal küzdött a testi és lelki fájdalmaival, a meleggel vagy épp hideggel, túl kevés vagy túl sok vízzel, és a vadállatoktól (néha az emberektől) való félelmével.
Nagyon érdekesen, néhol humorral meséli el az egészet. Különösen szerettem, ahogy az emberekkel való találkozásairól, az emberekről általában mesél.
És persze, saját magáról, a múltjáról, az önmagába-nézésről.
Különösen szép az édesanyjával való kapcsolata, nagyon megfogott. Együtt jártak egyetemre. Ő huszonévesen, édesanyja negyvenesen.
Bár nem értek ilyenfajta veszteségek (nem ilyenfajta veszteségek értek), annyira tudtam azonosulni vele, mintha rólam írta volna. Vagy legalábbis ott lettem volna.
Két idézetet is kiírtam, ugyanezért: rólam (is) szólnak.
„Én. Én voltam ott. Időtlen idők óta nem éreztem így magam: érzékeltem magamat magamban, elfoglaltam, kitöltöttem pontnyi helyemet a mérhetetlen Tejútban.”
„Mintha lett volna valami, amiről azt sem tudtam, hogy szeretném, egész addig, míg ki nem derült, nem kaphatom meg.”
Kicsit meg vagyok torpanva, annyira tetszett, hogy nem is tudok kellő lelkesedéssel írni róla. Gyanús, hogy az év könyve lesz.
Tízes. 10/10
